Azt hiszem végül mindig itt kötök ki. Az ember ha valamilyen tragédia éri, legyen az kicsi vagy nagy akkor tudat alatt elkezd felemelni egy falat önmaga köré, hogy kizárja a dolgokat. Nincs szelektálás, jót, rosszat, ismerősöket, barátokat, családtagokat. És ha ez egyszer megtörténik, akkor két út marad. Vagy átléped és kisétálsz az erődödből, vagy jön valaki aki lebontja azt, hogy eljusson hozzád. Ha bármelyik úton elindulunk és kijutunk a fal mögül akár így, akár úgy és újabb csalódás ér, akkor nem a régi falak mögé húzódunk, hiszen azok nem "védtek meg" korábban sem. Így hát felhúzunk egy újat, egy sokkal vastagabb és magasabb falat, ami mögül már nem fogunk kilépni. Ördögi kör.... mindig egyre nagyobb és vastagabb lesz a fal, míg végül az egész világodat ki nem tölti és akkor ott állsz majd egyedül, csendben, lassan elszívva az utolsó levegőfoszlányokat is. És megfulladsz.
Nem tudom megszámlálni hogy én hányszor húztam fel ezeket a falakat, de úgy látszik most megint újabb kastély jön. És nem tudom mi lesz ezután. Nem tudom merre tovább, hogy van-e egyáltalán értelme tovább menni. Persze hozzá lehetne vágni a fejemhez, hogy nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő. Valóban, nem tudom. Lehet hogy jobban alakulnak majd a dolgaim, de lehet hogy sokkal rosszabbul. Volt hogy mentem a fejem után, volt hogy mint most legutóbb is próbáltam csak sodródni az árral, de nem jött össze. Ahogy az egyik kedvenc idézetem is szól: ,,Veszett a világ, és nem hiszem, hogy meg tudnám szelídíteni."
Ma előkerült egy piros kendő egy fiók mélyéről, ami töprengésre késztetett. Olyan sok embertől hallottam már vissza azt, hogy a koromhoz képest érettebb vagyok, mégsem tudtam ezt sosem átérezni. Nem érzem magam különbnek senkinél. Már félig felnőttem és mégis hiányzik gyereknek lenni. Talán azért, mert sosem volt igazán gyerekkorom. A problémák súlya alatt gyorsan kellett felnőnöm, hogy ne emésszenek fel. Nem éltem át soha milyen egy nagy külföldi nyaralás, milyen érzés kiruccanni az országból egy kicsit és elszakadni az itthoni gondoktól. Kevés jó emlékem maradt meg régről, ez nem jelenti azt, hogy nem történtek jó dolgok, egyszerűen csak jobban megmaradtak sajnos a rosszak, mert így működik az ember: A rossz emlékeket azért raktározza el olyan élénken az agyunk, hogy megvédjen minket attól, hogy ezek megismétlődjenek. Más kérdés, hogy én belül mindig az a hülye önfejű kölyök leszek, aki ha a fejébe vesz valamit, akkor senki sem tud értelmet verni belém. Visszatérve a piros kendőre, fogalmam sincs, hogy miért a kendő hatására tört ki belőlem a múltban merengés. Ismerős, mégis távoli érzés fojtogat ha a kezembe veszem, de bárhogy töröm a fejem, nem tudok rájönni, hogy a múltam mely részéről származik. Mégis.....picit olyan, mintha egy jó emlékhez kötne. Talán pont ezért nem emlékszem rá. Eltemetődött a rossz emlékek zuhatagában. Nem is tudom miért kerítettem most ehhez az egészhez egy blogbejegyzést, de jól esett most ezeket így leírni. Mostanában úgy sem teszek semmi logikusat ^^
"Épp együtt állnak a csillagok, és az ég is felhőtlen, Azt hittem gyerek maradok, de már félig felnőttem, Ideje élni, félni úgyis késő már, Legalább melletted vagyok.
Ha én nem értem, akkor senki, Miért csukott a szem, És miért néma a száj, Talán többre vágyhatok, Vagy jobbra éhezem."
"Ez a helyzet, én nem növök fel, megmaradok ezen a szinten,
inkább videót nézek vagy egy cukrászdában fagyival leeszem az ingem.
De nekem nem kell ez a házas élet,én így is meg vagyok,
nekem ez nem hiányzik, lehet, hogy én egy igazi kretén vagyok."
Napok, sőt hetek óta akarok írni, de nem megy. Lenne miről, de ami a fejemben jól megformálódik, az teljesen összekuszálódik mikor nekikezdeném leírni. Mostanában senkit sem érdeklek nagyon. Néha jól esne ha valaki azért keresne meg mert érdekelné hogy mi van velem, nem pedig csak azért mert kell neki valami. Hajnali 3 óra 48 perc van. Égnek a szemeim, de nem tudok aludni. 2 órával korábban sikerült bealudnom 10 percre, akkor is felriadtam mert rémálom volt. Sikerült egy filmen is besírnom. Nem tudom mi van velem, kavarog bennem minden: emlékek, érzelmek, képek, lehetőségek. Feleslegesnek érzem magam. Mindenki elvan vígan nélkülem is. Néha jó lenne annyit hallani, hogy "Hé hiányzol te faszkalap". De nincs semmi, csak sötét szoba, üres ágy, fojtogató csend. Jó lenne azt érezni hogy valakinek fontos vagyok, de erre szokás mondani hogy "álmodik a nyomor". Csak fekszek és bámulom a kijelzőt, már 4 óra 11 van, a madarak is elkezdtek odakint csicseregni és az égbolt is egyre világosabb, de csak nem jön álom a szememre. Nem tudok mit írni, ennél is összeszedettebbet akartam firkantani, de most ennyi sikerült :( .
Hát újra itt. Jó régen írtam, ideje volt már. Meg valamiért most szükségesnek is érzem. Talán mert tudom hogy nem sokára totál el fogok veszni a bánatban és depresszióban. Lehet hogy az agyam így próbál rá felkészülni előzetesen. Szóóóóval, nem tudom hogy kezdjek neki, ezer meg egy dolog kavarog most bennem, így lehet hogy kicsit kusza lesz ez az egész. Kezdem talán azzal, hogy drága nagy Ő letiltott facebookon a semmiért. Nem tudom miért, de valamiért legalább annyira fájt mint mikor kidobott először. Mint közbe kiderült, állítólag szidtam a háta mögött. Nevetséges.... sosem szidtam. És bizony a szívem szakadt meg mikor a fejemhez vágta hogy "egy szavamat sem hiszi el". valamint, hogy ne keressem többé... Semmit sem tettem, amivel kiérdemeltem volna. Ugyanúgy szeretem mint azelőtt, de persze ez mindegy, mert utána megkaptam, hogy el akar felejteni, na meg hogy úgy is kiköltözik Angliába. De azt is, hogy Ő még szeret. Nem tudok túljutni ezen, és talán nem is akarok. Megértem, el akar menni, de miért fáj ez nekem ennyire? Miért kéne elfelejtenem a szívem legféltettebb kincsét? Mitől felejteném el, ha csak úgy eltűnne? Csak mégjobban hiányozna.... Jó ideje nem alszom rendesen. Ha egyáltalán el tudok aludni, akkor is felébredek hajnalban, tetőtöl talpig forró testtel, lázálomból felriadva. Érzem ahogy fokozatosan egyre kevesebb és kevesebb leszek. Minden éjjel a tőle kapott plüssel osztom meg az ágyamat. Így legalább olyan mintha egy kis darabja velem maradt volna, bár szegényt sajnálom mikor nyakig összekönnyezem.Mindenki azt mondja hogy hagyjam Őt a picsába, mert nem éri meg vele foglalkozni. Szerintem ez nincs így, igen sok fájdalmat okozott nekem, de én is rengeteget neki, amit mind jóvá tennék ha tudnék. De ha a jelenlegi leghőbb kívánsága az, hogy törlődjek ki az életéből, hogy elfelejthessen engem, akkor nem tudom mit kéne tennem. Nem tudom mi volna helyes. Tényleg ekkora hiba lennék mindenki életében? Tényleg ennyire szánalmas vagyok? Ennyire nem lehet bennem bízni? Lassan egy olyan mértékű kétségbeesés gödrében fogok ücsörögni, ahonnan hacsak nem növesztek szárnyakat, nem fogok tudni egyhamar kijönni. Érzem hogy valami rossz közeleg. Elmegy. Új életet fog kezdeni. A régi "hibák" nélkül. Végülis, én is utálom magam azokért a dolgokért amiket tettem, akkor Ő miért ne tenné? De akkor sem tudom Őt kiverni a fejemből.
Csak hogy témát váltsak, mert tényleg nem tudok most egybefüggően fogalmazni, annyi minden kavarog bennem, például el fogok költözni. Eléggé szkeptikusan állok hozzá, nem is tudom hogy jobb lesz-e vagy sem. Elsőre nem szimpatikus a gondolat, de hát ki szereti otthagyni a saját kis odúját? A suli az ugyanúgy messze lesz, de volt valami ebben a környékben is ami egyben tartott, a nosztalgia, a régi kalandok emlékeinek illata. A barátok közelsége, még ha nem is tartjuk már nagyon a kapcsolatot. Folyt. köv.
Az életem megint merő rémálom. Csodás. Úgy látszik nem érdemlek egyetlen boldog évet sem. Megint otthagyott és kiderült hogy az anyám rákos. Kidobott. Előtte sokat sírt hogy nem akar elveszíteni, de azóta bárkivel szívesen elcseveg aki nem én vagyok. Csodálatos érzés. Hajnali 3 óra van, a gyomrom görcsben, a levegő fojtogat és az árnyékok is mintha a lelkemet akarnák. Egyetlen találkozót kértem tőle, ezt is képes volt a végletekig elhalasztani és inkább a haverjaival kocsmázni. Igen tényleg marhára fontos lehetek vagy lehettem neki. De úgy látszik a karma befigyel, mert ellopták a telefonját, ami ha ide jött volna és nem kocsmázni, akkor még meglenne. Részeg. Nem is kicsit. Megkérdeztem hogy kimenjek-e érte, nem nem kell. Teljesen jelentéktelennek érzem magam már nem csak az Ő szemében, de neki köszönhetően mindenkiében. Lassan kezdek teljesen elvérezni az oltáron, fölöslegesen feláldozva. Sosem leszek senkinek olyan fontos, mint amennyire Ő az nekem. A körmeim lerágom úgy aggódok érte most is és odamennék érte, hogy lássam jól van-e de fölösleges mert csak lehurrogna és lekezelően elküldene a picsába. Utolsó selejtnek érzem magam, amit leértékelten kínálnak áruba, mert hibás, majd mikor még így sem veszi meg senki, akkor egyszerűen megy a lebontóba megsemmisítésre. Minek álljak ki mindig mindenkiért?! Minek legyek ott mindig mindenkinek, ha cserébe kurvára nem várhatom el senkitől?! Minden éjjel a saját könnyeimtől megvakulva, remegve alszom el a fojtogató körülölelő sötétséggel, ami az utóbbi időben az egyetlen igaz barátomnak bizonyult. A világon semmi jó sincs! Ami van, az is csak múlandó. Bár én múlnék már el végleg..... El tudom képzelni mekkora tolongás lenne a temetésemen. Az egész életem egy kibaszott véget nem érő rémálom. Tökéletes hasonlat, mert fel lehetne belőle ébredni, csak mély álom. Majd ha valaki felébreszt. Addig döglődök tovább. Majd ha valakinek fontos leszek jelezze, addig is eltűnök hogy senkinek se rondítsak bele a tökéletes életébe a jelenlétemmel... Ígérem nem rontom soká már a levegőt...
Hát, "haza"jöttem. Hmm..... otthon. Érdekes fogalom. Mindig is úgy tartottam, hogy az ember otthona az a hely, ahol azokkal van akiket teljes szívéből szeret. Ahová mindig szívesen tér be. Ahol kölcsönös szeretet és tisztelet övezi azt a kis odút. Úgy látszik csavargó róka lettem, otthon nélkül. Ahol szívesen lennék, akivel szívesen lennék, ott nem lehetek. Hétvégén elhunyt egy rokonom. Nem ismertem igazán, de amennyire ismertem jó ember volt, jó életet élt, sok boldog és sok boldogtalan pillanattal, de egész élete volt. A rokonaim közül nem igazán vagyok jóban senkivel, kivéve az én drága nagymamámmal. Nos, aki elhunyt, az Ő testvére volt. Nagyon megviseli szegényt, és rossz érzés, hogy nem tudok neki segíteni. Aztán ott van egy iskolai jó barátom, aki nemsokára utazik ki légiós katonának. Szerencsét kívánok neki, és örülök hogy tudja követni az álmait, de hiányozni fog. Főleg, mert sokszor vert belém értelmet mikor senki más nem tudott. Aztán ott van Ő is.... tegnap nagyon kiakadt, érthető. Túl nagy nyomás van a vállán. A világon a legszörnyűbb érzés mikor sorra látjuk hogy mennyi ember szenved, de nem tudunk segíteni. Én mégis mindig megpróbálok. Mindenkinek jól esik egy kézre, amibe belekapaszkodhat. Szerencsére nekem is van. Nem is egy :) Ezúton szeretném nekik még 1x és majd még 100000x megköszönni hogy vannak nekem :)). Ez a hetem borzalmas lesz. Gyámügy, iskolai szervezés, az itthoni légkör, pár találkozó. Néha úgy érzem, hogy túl sok ez. Sőt valóban túl sok, de muszáj tovább menni. Az ember nem állhat meg. Persze minden szar fejében, még Ő is nagyon hiányzik :// Remélem túl jutok ezen a héten, utána remélhetőleg könnyebb dolgom lesz. "Iszonyatos teher mindez egyetlen embernek, különösen ha az illető ilyen fiatal, ilyen tapasztalatlan, és... a fenébe is, mit szépítsük: ilyen gyáva, mint én. Egyszerűen disznóság. De hát mikor igazságos az élet? A dolgok nem ilyen egyszerűek, a fájdalom, a baj és a megpróbáltatások nem egyenlő arányban oszlanak meg azok között, akik képesek megbirkózni velük. Egyesek rákényszerülnek, hogy Atlasszá legyenek, és egymaguk tartsák meg a világ súlyát. Nem volna szabad így lennie, mégis így van."
A világ legborzalmasabb érzése, mikor egy hozzánk közelálló (pláne ha , mint esetemben a legközelebb álló) szenved, padlón van, és úgy látja nincs tovább. Mikor a világ végére is elmennél csak jobb kedve legyen, de nem ér semmit. Ezek azok a harcok amiket az ember nagyrészt magában kell megvívja. De mindenkinek jól esik, ha tudja hogy van kire számítania, hogy mindig van remény. A reményt senki sem veheti el az embertől, csak saját maga. Mindig van mibe kapaszkodni, csak nem mindig találjuk meg. Az évek során sokszor elhittem, hogy nagy dolgokat fogok véghez vinni, hogy én kiemelkedek valamivel, aztán rájöttem, hogy ez naív képzelgés. Ezután jött az a fázis, hogy nem vagyok én senki, csak egy egyszerű srác, mély érzelmekkel, komoly szándékokkal, sok hisztivel és nyűggel. Aztán megismertem azokat az embereket akik nélkül nem lenne teljes az életem, akik nélkül oly sokszor feladtam volna, vagy visszafordultam volna. És ők tanították meg nekem, hogy nem senki vagyok, hanem önmagam. Minden embernek van árnyoldala, amit fél kimutatni, és amit ha mások megismernek sokszor megrettennek vagy elmenekülnek. Azt hiszem az igaz barátok azok, akik ezt is elfogadják, és dacolnak ezzel az oldallal, megszelidítve azt. Élete során az ember nagyon sokszor kerül padlóra, még többször olyannyira, hogy nem lát megoldást, nem lát további utat, csak a falat maga előtt. Hát üzenem mindenkinek, hogy ha falba ütközik, akkor ne lefelé kezdjen el ásni, hanem mássza át azt. Nem könnyű tudom, az ember tele lesz horzsolásokkal mire felér, de fel kell mennie. Muszáj. Mert fent olyan emberek várnak rá, akik gondolkodás nélkül beugranak melléd a gödörbe bakot tartva neked, hogy kihúzzanak onnan. Felelősek vagyunk egymásért. Az utóbbi időbe nagyon leszűkült a baráti köröm, és messze is laknak, kezdetben bántam, de már nem. Mert csak olyan barátaim maradtak, akikért bármikor, gondolkodás nélkül áldoznám fel az életem. És persze listám élén ott áll az az egyetlen személy, aki oly drága nagy szívemnek. Hát most neked üzenek, te kis vakarcs, még ha ezt sosem fogod elolvasni. Ne add fel. Bármi történik menj tovább. Ha nem tudsz rohanni sétálj, ha nem tudsz sétálni kússz, de ne állj meg. Nem ez a te utad vége, még ha most azt is hiszed hogy az. Nem egy embert ismerek akik kihúznának abból a gödörből, ha nem lennél olyan makacs, hogy leharapod a feléd nyújtott segítő kezeket. Másokról nem tudok és nem is akarok nyilatkozni, de én mindig itt leszek neked, bármit vágj is a fejemhez, bármivel bánts is meg, de itt leszek neked. Segítek, akkor is ha nem tudok. Nem csak mert megígértem, hanem mert így döntöttem. Sokan megbántottak, tönkretettek, átbasztak téged. De tudod, nem csak téged. Az ember mindig attól kapja a legnagyobb pofonokat, akitől nem várná. Nekem is volt belőle bőven részem elhiheted. De tudod van, aki nem tenné ezt veled, aki bármit megtenne érted, akinek minden perc ajándék amit veled tölthet, aki vár, hogy felépülj és aki... najó nem folytatom, jelenleg egyrészt úgysem hiszed el, másrészt úgyis csak hányingert kapnál ettől az egész unalmas monológtól :') . Csak kérlek, hagyd hogy segítsünk, ha mással nem, hát azzal hogy mögéd álljunk és megtartsunk ha elesnél. Ne add fel, harcolj!
Csapdába estem. A lelkem csapdájába. Annyira hiányzik.... Ő a másik felem. Mit nem adnék, ha újra a karjaimban tarthatnám. Annyira szeretném, hogy azt érezze irántam, mint én iránta :/. Mindig megszívom, mindig otthagynak, beletörődök, eltelik egy kis idő és felállok. De mi van akkora, ha megtalálod azt az egy embert, akiért bármit megtennél? Nem tudom mit tegyek. Elvesztem.... Csak ücsörgök lelkem magányos szikláján és várok rá. Várok rá.... hogy egyszer majd eljön és megment.
Olyan furcsán érzem magam. Nem tudnám megmondani, hogy mi ez az érzés. de teljesen a hatalmába kerített. Sok pici érzés egyvelege. Hiányzik. Az illata, az érintése, a tekintete, a mosolya, a mozdulatai, az ölelése, a csókja, minden ami Ő. Olyan boldoggá tud tenni, mikor belemosolyog a webkamerájába :) Mostanában egész normálisan tudunk beszélgetni, és egyre többet, ami nagyon jól esik. Érdekes csavar még, hogy olyan barát keresett fel ma, akivel 1 éve nem is találkoztam rendesen, csak futva pár percet, és meginvitált magához júniusra, ami bár még nem itt van, de már érzem, hogy szuper lesz ^^ .Olyan furcsa ez az egész. Mintha az életem megint fordulna egyet. Gondolok egy merészet, és azt mondom, hátha jönnek a jó dolgok. Mondjuk, amíg itt van nekem Ő, meg a legjobb barátaim, addig minden borzalmat túl tudok élni ^^ De nekik is jobb kedvük van ha mosolygok. Remélem végre jó lesz minden.
Élek. Ennyi gyógyszernek végérvényesen ki kellett volna ütnie, de nem így történt. De most az egyszer tényleg boldogat álmodtam. Elég illetlen lenne itt részletezni, szóval maradjunk annyiban, hogy sör az volt benne. Bár nem haltam meg, úgy érzem ezek után semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, egy részem biztos meghalt, hogy melyik részem, azt nem tudom. Idővel minden kiderült. Egy ideig nem tervezek hasonlót tenni. Talán ez egy jel volt arra, hogy még történhet valami jó is velem. Vagy csak időhosszabbítás szenvedésre. Szóval adok még 1 esélyt az életemnek. Megpróbálom én is odatenni magam, aztán lesz ami lesz. Sajnálom akiket megijesztettem, de elhihetitek nem terveztem félmunkát végezni. De, legalább kijátszottam a halált :'D Ez felér nekem azzal, mint amikor Constantine beint Lucifernek. Ezek szerint még a halálnak sem kellek, vagy valaki(k) nagyon vigyáznak rám :)..... mielőtt itt valaki megijedne, a barátaimra gondolok. Az én őrangyalom már rég öngyilkos lett ennyi baromságtól. Nos ezek szerint, folyt. köv.
Azt hiszem kicsiny szánalmas életem végéhez értem. Sajnálom hogy nem lesz több bejegyzés. Tudom nem mutatok ezzel jó példát senkinek, dehát ez van. Ha egy dologra büszke lehetek, az az, hogy őszinte szerelmet tápláltam egyetlen lány irányába, akinek sajnos nem feleltem meg. Igazságtalanság, de ez van. Így is túl soká időztem itt. Szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől aki csak egy picit is hiányolni fog, megpróbáltam mindent, de nem megy. Nem futja már belőlem többre. Köszönöm azoknak akik vagy így, vagy úgy, de részesei voltak az életemnek. Bár nem akartam megnevezni itt senkit, de köszönöm nektek Róka és Drey, ti voltatok szánalmas életem legjobb részei, akik mindig kitartottak mellettem, még akkor is mikor a lehetetlent próbáltam véghezvinni, és sosem tudtam nektek ezt meghálálni, ti vagytok a világ legeslegjobb barátai, és sajnálom hogy most itt hagylak benneteket. Kevés dolog fog hiányozni nekem, rajtatok, még néhány emberen és a sörön kívül. Külön köszönetet érdemel még Melánia, aki életem legsötétebb óráiban tért vissza az életemben és mégis tartotta bennem minden nap a lelket. Sajnálom. Vigyázni fogok rátok.
Két szó. Rengeteg jelentés. Mi tagadás, szorosan kapcsolódnak egymáshoz, de kezdjük talán az élettel, hiszen mind ott kezdtük. Az emberi élet maga egyszerre csodálatos, rémisztő és kegyetlen. Talán az egészen pici gyerekek élvezik leginkább az életet, nincs ami nyomassza őket, a gyermek mosolya és kacagása a legőszintébb dolog a világon. Míg az ember nem nő fel, őszintén élvezi az életet, hisz szó szerint játék és kacagás. Ám ahogy cseperedünk felfele, a problémák sokasodnak és komolyodnak. Nincs hatalmunk lassítani, és mindenképp az elmúlás felé haladunk. Az emberi életét leginkább egy gyertyához tudom hasonlítani. Míg nem gyújtják meg, megvan a maga kis szép formája, mikor meggyújtják szó szerint ragyog és csodálatosan megnyugtató, ám ahogy ég, úgy csúnyul. És mikor kialszok a fény, a helyét átveszi az üres sötétség. Közben adódhat bármiféle komplikáció, elfújja egy fuvallat a lángot, vagy eltemeti a túl sok viasz. Ugyanígy működik egy emberi élet is, nem tudhatod mikor szorulsz egy autó kerekei alá, vagy szakad le a lift, amiben éppen a szeretteidhez igyekeztél. Ámbár egy dologban különbözünk a gyertyáktól, és ez egy lényeges pont. Egy gyertya nem tudja eloltani magát, nincsenek érzelmei, vagy ha vannak is, azt nem mutatja ki, de egy ember, véget vethet a saját életének, vagy kiolthatja másét. Mondjuk, ha rossz helyre teszed a gyertyát, felgyulladhat a lakás, és megölhet, de ez mellékes. Sokan meghalnak akik még élhetnének, és sokan élnek, akik halált érdemelnének. A halál sok szerettünket ragadja el mellőlünk, kínt és szenvedést hagyva maga után. Mohón falja az emberi életeket, és sosem szűnik meg az éhsége. Mikor valaki olyan hal meg, aki közel állt hozzánk, nincs olyan nap, amikor ne gondolnánk rá. De egy közeli haláleset félelmet is hoz magával. Félelmet, hogy ki lesz a következő hozzánk közel álló személy, aki meghal. Az élet ilyet nem tesz. Bár helyette, megkínoz, meggyötör és idővel kiöl belőled mindent, ami "élővé" tesz. De néha megmutatja milyen az igazi boldogság, a szerelem, a barátok szeretete, a sör. Ám ha választanom kéne, hogy a halál vagy az élet-e a kettő közül a félelmetesebb, akkor az életet mondanám. Az élet túl sok változót hordoz magában, túl sok váratlan dolgot, amik nem mindig jók, és sosem tudhatod, hogy mivel kínoz meg a következő nap. A halál az egyetlen biztos pont egy ember életében, no nem az ideje, de ha meghaltál, akkor meghaltál. Onnan nincs visszaút. Tudnám még sokáig ragozni, ezt a témát, mert szeretek elgondolkodni dolgokon, de most kifogyott belőle a szufla. Folyt. köv.
Nyűg. A legalkalmasabb szó lényem leírására. Nyűg. Nyűg vagyok mindenkinek. Csak romlást, szomorúságot és idegbajt hozok mindenkire. Kinek kellene ilyen barát, vagy pár? Magamnak sem kellek, akkor miért kellenék másoknak? Az életem fabatkát sem ér, lehúzhatom a klotyón. Hiába töröm magam, hiába küzdök mindennel, beleértve saját magamat is, minden nap, ha nem ér semmit, ha nem érek semmit. Meg kell hoznom egy nehéz döntést: Ellökni magamtól végleg akik fontosak, hogy megkíméljem őket magamtól a továbbiakban, vagy mellettük maradni, ahol biztonságba tudhatnak, de végignézni, hogy mit teszek velük. Utálom az ilyen döntéseket, de szükségszerűek. Ma is mit csináltam? Hajnal óta csak elbasztam a két hozzám legközelebb álló ember kedvét. Hánynom kell magamtól. Szívesség volna mindenki felé ,ha eltakarodnék. Ha meg szem születtem volna, ha nem jöttem volna a világra soha....... de megtörtént, és nem lehet visszafelé menni. Az élet nem egy mesekönyv, nem végződik "boldogan éltek míg meg nem halttal", az élet szar. Azt hittem tele van örömmel, és boldogsággal, de ezek csak időlegesek, az egyetlen állandó a világban a kín és a gyötrelem. Egy szegény család, ha ételhez jut örül, míg el nem fogy, aztán éhen halnak szenvedve. Undorító, mocskos és ijesztő hely a világunk. Félelmetesebb minden horrorfilmnél, de ezt nem a természetfeletti szörnyek teszik félelmetessé, hanem mi magunk emberek. Itt mi vagyunk a szörnyek. Az emberek többre becsülnek tárgyakat más embereknél, itt már senki sem tudja mi a dolgok értéke. Csak az árukat ismerik. Mindent és mindenkit feláldoznak az öncélú boldogság oltárán. És itt állok egyedül, egy ilyen förtelmes világ küszöbén, megízlelhettem a boldogságot, és küzdök érte. Nem azért akarom Őt visszaszerezni hogy boldog legyek. Meg akarom neki mutatni, hogy Ő is az lehetne velem....... ha akarná. Ismerem magam, tudom mi lesz ennek a vége... küzdök majd a végsőkig, de neki nem fogok kelleni, össze fogok roppanni, és bár utána fel lehetne állni, nem tudom hogy fel akarok-e majd állni. Persze lehet hogy tévedek, és remélem hogy tévedek, és lehet hogy időben észhez tér, és rájön mit érzek iránta. Egyik végkimenetelt sem jósolhatom meg előre, befolyásolna is, különben is a jövő mindig rejtelem, az út tele van változókkal, annyi minden történhet még. Jó és rossz egyaránt. Olyan törékeny a két ( vagy több), út között az egyensúly, de amíg önmagam maradok, és bízok magamban, nem szabad feladnom. Az ember nem mondhatja, hogy "mi lenne ha..." és festhet le egy tökéletes világképet. Az élet rútsága és szépsége egyben, hogy bármi történhet, lehet hogy holnap a nyakamba ugrik, megcsókol és azt mondja sajnálja és szeret (aha, álmodozz királylány :'D ) , de lehet hogy engem holnap elbasz egy kocsi ( jelenleg nem igen bánnám) , persze ha most ezt elolvasná, első ízben közölné velem, hogy gyökér vagyok, aztán szerintem seggbe is rúgna. Egyébként furcsamód vágyom az esőre. Jó lenne egy hatalmas zápor. Az eső valahogy mindig megnyugtat, akár a meleg takaró alól nézem ahogy kopognak az eső hideg cseppjei az ablakba, akár az ahogy keresztülvágok a szűk utcákon, és hagyom hogy belepje az arcomat. Nekem valahogy az eső felér egy lelki megtisztulással, mint ahogy lemossa mindenről a koszt az utcán. Persze könnyen sárba ragadhat miatta az ember, de semmi sem tökéletes, még az eső sem. Engem mégis ez nyugtat meg leginkább. Nem tudom miért vágyok most ennyire rá. Mostanában annyira más minden mint régen. Sokat tűnődtem esténként a félhomály csendjébe veszve a gyerekkoromon, régi barátokon, régi érzéseken, hogy milyen hosszú utat tettem meg eddig, tele fájdalommal és szenvedéssel, de volt benne öröm is, és nem volt minden könny keserű. És hogy még mekkora út áll előttem, ha hajlandó vagyok folytatni. Bármennyi rossz dolog történt is eddig velem, ha nem történtek volna meg, nem lennék az, aki most vagyok. Most mondanám, hogy túl fogom élni ezt is, de még nem vagyok benne biztos.... idővel majd még visszatérek erre. Erőt kéne gyűjtenem. Erőt, hogy neki is többet tudjak segíteni, hogy ne féljen, hogy lássa hogy fontos. No most lépek, megpróbálom kicsit összeszedni magam.
A címnek semmi köze semmihez, de mostanában ezt hallgatom.
Érdekes lesz az elkövetkezendő pár hónap. Biztos vagyok benne hogy sok kínt, gyötrelmet és megpróbáltatást papírra fogok még itt vetni azokban a hónapokban. A gond az, hogy hogyan fogom visszafojtani lelkem veszett rókáját, aki eleve allergiás a flegmaságra, a közömbösségre, és a bunkó, lekezelő stílusra. Pedig ilyenek, és ennél sokkal rosszabb dolgok várnak most rám. Ha időnként valaki megáll majd szerencsétlen teremtés ketrece előtt, és nem elítéli, nem utálkozik majd, hanem esetleg megáll, és megpróbálja megérteni a kis nyomorultat, vagy netán egy merész lépéssel átnyúlna a ketrecen és megsimogatná a buksiját...... akkor bizony megszelídülne, de ez nem így működik. Sosem értenek meg az emberek. Persze, sokszor rosszul fejezem ki magam, ezt aláírom. De néha annyira jól esne ha valaki azelőtt hogy segíteni akarna, vagy elítélni akarna, esetleg megpróbálna megérteni.Jelen pillanatban viszont úgy érzem, hogy nem ért meg senki, még ha van is aki igen. Rossz ember lennék? Sokszor nagyon könnyen fel tudom idegesíteni magam hülyeségeken, vagy megsértődni pár apróságon. És pont azoknál az embereknél akik a legfontosabbak nekem. Annyira sajnálom hogy nem tudok velük más lenni, de igyekszem. Annyira jó lenne ha valaki tényleg megpróbálna megérteni, tudom hogy nagyon nem vagyok könnyű eset, sőt olykor olykor egyenesen borzasztó. Próbálok megfelelni mindenkinek, de nem megy. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék azokra a dolgokra amiket elcsesztem, azokra a pillanatokra amikor megbántottam azokat akiket szeretek. Valaki csillapítsa le, vagy ölje meg azt a belső veszett rókát, mert így csak szépen lassan elvesz tőlem mindenkit. Mindenkit, aki számít. Mióta itthon vagyok betegen, szinte semennyit nem tudtam aludni, hogy ez a betegségem hibája-e vagy a szűnni nem akaró lelki fájdalmak hibája-e, azt nem tudom. A lényegen nem változtat. Folyton azt érzem hogy nem kéne itt lennem, hogy én nem tartozok ide. Ezt érzem. Ezt éreztetik velem. Rohannék. Rohannék, de nem tudom hová. Van egyáltalán nekem valahol hely? Érdemlek én egyáltalán olyan helyet, ahol szeretnek és elfogadnak? Mert jelenleg úgy érzem magam mint az út szélén hagyott kisállat, kinek szíve tele van reménnyel, és szeretettel, de érzi hogy biztos hibás, mert a gazdája elhagyta őt. És csak bolyong. El vagyok veszve, és nem tudom, hogy megérdemlem-e hogy megtaláljanak. Lehet hogy hülyeség, lehet hogy nincs így. De így érzem. Várok hogy valaki, megálljon, a szemembe nézzen, és azt mondja "Ne félj, itt vagyok, segítek neked." De valahogy úgy érzem, ez csak álom marad. Engem mostanában kellőképp elhagyott a szerencse.
"És rajtam az ideg,
De nem tudom mi ez,
Csak rohannék,
De nem tudom kihez.
Egy csendes kis részen a Tiszánál,
Fognál egy követ és kiszállnál"
Ez pedig a másik, ami igazodik a mostani hangulatomhoz.
Átgondoltam a dolgokat, hogy mire vállalkoztam azzal, hogy félretegyem ideiglenesen személyes érzelmeimet, hogy barátként támogassam, míg helyre nem jön. Ez az út vezet vissza hozzá, ehhez nem fér kétség. Nehéz lesz, és könnyű eltévedni odafelé. Számba vettem az esélyeket, a következményeket. Könnyű lesz nagyon nagyot esni. Végiggondoltam, hogy igen csak kockázatos ez az egész, majd elővettem a tárcámból a képét, percekig bámultam..... majd nyomtam rá egy csókot és sutba dobtam a következményektől való félelmeimet, mert csak hátráltatnak. Vicces mikor az ember az egyik legnagyobb visszahúzó tulajdonságát, a következmények figyelmen kívüli hagyását, és saját feje után való menést, pozitívan használja fel, a cél érdekében. "Az embernek választania, nem pedig elfogadnia kell a sorsát" - Paulo Coelho Nos én választottam, tudom merre kell mennem, tudom hogy hogyan kell mennem, a többi csak rajtam áll.
Elfeledtem honnan indultam, milyen célokkal. Elfelejtettem hogy az út ami boldoggá tesz, nem a végcél. Az út, ami sokkal kellemesebb ha van kivel megtenni. Saját magam vetettem le magam társam mellől erről az útról, száműzve önmagamat a sötétségbe, a fényért nyüszítve, amit pont én vettem el magamtól. Aztán valahányszor szánalmasan próbáltam visszamászni arra az útra, az az út mindig sérült és a társam mindig távolodott. Mert nem oda kell visszamászni ahol voltam, hanem ahol elkezdődött az út. Szóval most foggal, manccsal elindulok szélsebesen oda, ahol elkezdődött minden, és reménykedek hogy még időben odaérek :) Szorítsatok a retardált rókának, legfőképpen azért hogy ne legyen gyökér hogy elcsessze megint, mikor már végre tudja hogy mit kell tennie ^^
Hajnali fél kettő van. Nem bírok aludni. Megint lázam van. A torkom száraz, a testem lángol, és mindezek fejében még az agyam is kattog. Gondolatok armadája tör elő belőle. De a fene essen bele, hogy pont most, mikor eleve fáradékonyabb vagyok, de egyszerűen nem hagy aludni. Bezzeg mikor meg kéne, hogy így aktívkodjon, akkor meg cserbenhagy. Jellemző. A szoba síri csöndjét csak az egyenletes szuszogásom és az utcáról beszűrődő, illuminált állapotú emberek mulatozásának zaja töri meg. A teám is kihűlt, pompás. Valaki nagyon nem szeret engem.Lehet, hogy így akar visszavágni az a fránya "sors", csak mert nem hiszek benne, ki tudja. Sajog mindenem, napok óta fekszek, de csak nem javulok. Már minden sorozatot és filmet unok. Szörnyű. Ami meg érdekelne, annak még nem rakták fel az új részeit. Fojtogat a sötét, mintha megállt volna az idő. Valamire mintha várnék, hogy történjen, de nem tudom mire. Talán csak kezdek bekattanni, segáz, a barátaim szemében úgyis őrültnek vagyok titulálva. Na, majd később folytatom, megpróbálok megint aludni. Jóccakát!
Barátok. Szeretem ezt a szót. Nem ugyanaz mint a "haverok". Haverja sok van az embernek, de igazi barátja kevés. Ez így van rendjén. És én szeretnék köszönetet mondani a barátaimnak, akikre mindig számíthatok. Igaz, ezen személyek számát talán egy kezemen is meg tudnám számolni, Mégis, ők azok akik mindig ott vannak a szívemben, és támogatnak, akkor is mikor épp a világ legnagyobb baromságát veszem a fejembe :) Szeretném nekik megköszönni a mindennapi támogatásukat, és hogy elviselik az örök bús hangulatomat. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni. Köszönöm.
Olyan ez mint egy métely. Lassan sorvaszt el, belülről. De mint az orvostudományban, ez is gyógyítható. Ha Ő meggyógyítana :') . Belülről minden nap meghal bennem valami. Próbáltam lassítani, próbáltam elterelni, de nem megy. Egyedül kevés vagyok ehhez. Kezdek végérvényesen összeomlani.... Hogy ez azt jelenti hogy már nem fogom szeretni? Dehogy. És azt sem, hogy kevésbé, ugyanannyira fogom szeretni az összeomlás után is, csak én már nem leszek ugyanaz aki voltam. Nem akarom ezt a változást, de érzem, hogy szépen lassan tönkremegyek. A garanciális papírok meg már az enyészeté lettek. Ha meg is lehet javítani, arra csak egy ember képes, de Ő nem akar. Olyan ez mint egy rossz álom ami minden éjjel kísért. Megfertőzi a szívem és az elmém, szűnni nem akaró gyötrelmet hozva magával.Hogy nekem miért éri ez meg? Az legyen az én dolgom. Így döntöttem. Hiába tudnék "boldog" lenni ezzel vagy azzal a lánnyal, az csak álomképe lenne a valódi boldogságnak, amit Ő egyetlen mosollyal képes belém varázsolni. Nem tudom nem szeretni. Nem akarom nem szeretni. És nem is fogom nem szeretni. Kitartok, végülis, ezért jó ha az ember mindent feláldoz, mert akkor már nincs mit vesztenie. Ha most itt lenne biztos szomorú csüggedt fejjel nézne rám, még nagyobb léket ütve a szívembe, és azt mondaná hogy "Értem nem éri meg.", de téved. Nagyon is téved. Sokan baszták át, sokan tették tönkre, sokan törték össze. De elfelejti hogy nem csak Őt. Van amikor megéri a totális káosz útján végigegyensúlyozni, azért hogy a végén elnyerd választottad szívét.Csak sajnos... ez nem olyan mint a mesékben, itt mindig a jók szívnak. Az élet örökös rendje. De én nem adom fel. Túl sok embert hagytam kilépni, olyanokat akik fele annyira sem álltak közel hozzám, de tudom hogy Ő az igazi, ha kell beledöglök is, de mindent megteszek azért hogy újra a karjaimban legyen. Szorítsatok ;)
"Egy nap talán elkapnak, és a játék véget ér De még a csapdába csalt patkány is harcol a szabadságáért.
Tudod van, aki némán ül, van aki megőrül, Van, aki tűr és van, aki elmenekül, De néha van, aki küzd, és néha van, aki nyer, Ha kell belehalok, de nem hagylak el!"
Nincs rosszabb annál mint mikor az ember unatkozik, mikor azok akikkel szívesen beszélgetne épp nincsenek kéznél, mikor semmi sem köti le a mancsost. Néztem filmet, sorozatot, híreket minden vackot, de egyszerűen semmi. Ha hiányzik valaki, akkor az idő vaskereke hirtelen berozsdásodik és csak vánszorog, nyikorogva- nyekeregve, az őrületbe hajszolva engem. Szívem szerint téli álmot aludnék, és majd csak akkor ébrednék fel, ha hiányolnának azok, akik oly drágák a pici szívemnek. Csal sajnos a róka nem medve :')
Az ember folyamatosan tanul. Nos ez igaz, de mi van ha rossz úton kezdett el haladni? Én is pontosan ezt tettem. Hiányzik, és szeretem, sőt szerelmes vagyok belé, ebben sosem kételkedtem. Abban sem hogy vissza szeretném Őt kapni, éppenséggel csak rosszul álltam neki a dolgoknak. Szóval most RESET és előröl az egész. Már tudom mit kell tennem, tudom ki vagyok, és tudom hogy merre kell mennem. Köszönöm mindenkinek aki támogatott és azoknak meg főleg akik támogatni is fognak. Visszatértem. A remény az, amit soha nem vehet el senki, csak én magam. "A remény addig él, ameddig én életbe tartom".
Ez is ugyanolyan szürke nap lesz mint a többi, mióta nincs velem. Ilyenkor mindent sokkal rosszabbul élek meg. A takaróból áradó illata fojtogatja a lelkemet, megfog, megszorít és nem ereszt. Nincs menekvés. Ha csak egy esélyt adna..... Szörnyű ez az érzés mely december óta a hatalmába kerített. És nem ereszt, egy pillanatig sem, pláne éjjel nem. Mikor nincs hová bújni, nincs mivel elterelni a gondolataimat. Mikor egyedül vagyok, azzal az űrrel amit ő hagyott. Alig aludtam, égnek a szemeim, a torkom száraz. Közel a söröm, de még ahhoz sincs kedvem. Szeretnék belelátni a fejébe, szeretném tudni és érezni, hogy ő mit érez. Azt mondja szeret, de nem bízik, de esélyt sem ad rá hogy megmutassam, hogy nincs mitől tartania. Könnyelműen, morcosan rávághatnám, hogy "Na neki mennyire könnyű, ott vannak a haverjai, jól elszórakozgat", de ez csak önámítás lenne. Neki is szar. Mindenkinek szar. Este senki sem menekül a démonai elől. A kérdés csak az, hogy hagyjuk-e ezeknek a démonoknak átvenni az uralmat. Majd még jelentkezem, de most rárabolok arra a sörre.
Nos talán kicsit nagy ugrás az előző bejegyzésemhez képest, de a kettő közötti átmenet számomra jelenleg jelentéktelen. Szóval 2014 augusztusában megismertem életem szerelmét. Tudom közhelyes így megfogalmazni, mert mindig mindenki azt hiszi, hogy "Na, most megtaláltam a nagy Őt". De nekem az volt az a pillanat mikor, nem "azt hittem", hanem tudtam, és tudom hogy Ő az. Sosem hittem sem a sorsban, sem az ilyen "végzet" rizsákban. De mellette megkaptam életem legszebb 4 hónapját. Soha nem bántam meg egy percig sem. Aztán sajnos elkövettünk jó néhány hibát, és külön utakra kényszerültünk. Azóta mintha haldokolnék, nem vagyok ugyanaz aki voltam. Sokat kivesz belőlem ez az egész, és ez sajnos megmutatkozik a viselkedésemen is, és a legjobb barátaim kedvét is sokszor lehúzom ezzel. Ha csak egy kis jött ment lány lett volna, már rég továbbléptem volna, de nem az. Soha nem volt az, és soha nem is lesz. Ha rám néz, pillantása a lelkemig hatol, és bearanyozza a szívemet. Ezelőtt sosem éreztem senki közelében azt, hogy ennyire "élnék". Azt hiszem ez az igaz szerelem, mikor egy mosoly, vagy egy pillantás is elég ahhoz, hogy a fellegekben érezd magad. Nem tudom mit hoz a jövő, de azt tudom, hogy nincs előre eldöntve semmi. Én kitartok a döntésem mellett. Támogatom Őt, egy életen át. És reménykedek, küzdök hogy újra a karjaimban tarthassam, és majd akkor, mosolyogva fogom kijelenteni hogy "Igen, én vagyok a legboldogabb róka a világon".De addig is, nem adom fel. Őt nem.
Közhelyes cím. Mindenki ismeri. Elfogadott tény, hogy minden dolog aminek kezdete van, annak bizony véget is kell érnie. De ne rohanjunk annyira előre. Szóval az én történetem.... nos talán ott kéne kezdenem mikor megszülettem, de ez így nem teljesen igaz. Születésem előtt a szüleim civakodtak, fater nem akart gyereket, anyám viszont igen. Bár apám állítása szerint, mikor megszülettem rájött hogy mekkorát tévedett, és hogy én vagyok a legnagyobb ajándék számára. Nos nem kételkednék ebben annyira hogy néha félretenné a csőlátását, de az egy másik történet. Egész átlagos gyerekkorom volt, nem történt semmi hihetetlen vagy váratlan dolog. Egy szem gyerek, testvérek nélkül, időnként bizonytalan anyagi hátterű szülőkkel, teljesen átlagos. Csendes gyerek voltam idegen, ismeretlen vagy unszimpatikus társaságban, nem is kicsit. De amennyire visszahúzódó tudtam lenni kellemetlen környezetben, épp annyira ki is tudtam nyílni a barátaimnak. A szüleim sokat veszekedtek, megviselt, mert hát melyik gyerek szereti ha veszekednek a szülei? Idővel a viták sokasodtak és durvultak. Már nem volt ritka a tányértörés sem, és sokszor egymásnak estek, de át kellett vészelnem, mint az életben oly sok mindent. Átvészeltem. Átvészeltem, bár mély nyomot hagyott bennem, főleg a válás közbeni huzavona hogy kivel maradjak. Vannak olyan játszmák az életben, amit mindegy ki nyer meg, mert nincs valódi "nyertese". Összetörtem, majd idővel felálltam, csúnya heggel a szívemben. Sok megpróbáltatás ért már életemben, és le merem fogadni hogy még sok vár is rám, de ezek nélkül nem lennék most az, aki vagyok.
