Azt hiszem végül mindig itt kötök ki. Az ember ha valamilyen tragédia éri, legyen az kicsi vagy nagy akkor tudat alatt elkezd felemelni egy falat önmaga köré, hogy kizárja a dolgokat. Nincs szelektálás, jót, rosszat, ismerősöket, barátokat, családtagokat. És ha ez egyszer megtörténik, akkor két út marad. Vagy átléped és kisétálsz az erődödből, vagy jön valaki aki lebontja azt, hogy eljusson hozzád. Ha bármelyik úton elindulunk és kijutunk a fal mögül akár így, akár úgy és újabb csalódás ér, akkor nem a régi falak mögé húzódunk, hiszen azok nem "védtek meg" korábban sem. Így hát felhúzunk egy újat, egy sokkal vastagabb és magasabb falat, ami mögül már nem fogunk kilépni. Ördögi kör.... mindig egyre nagyobb és vastagabb lesz a fal, míg végül az egész világodat ki nem tölti és akkor ott állsz majd egyedül, csendben, lassan elszívva az utolsó levegőfoszlányokat is. És megfulladsz.
Nem tudom megszámlálni hogy én hányszor húztam fel ezeket a falakat, de úgy látszik most megint újabb kastély jön. És nem tudom mi lesz ezután. Nem tudom merre tovább, hogy van-e egyáltalán értelme tovább menni. Persze hozzá lehetne vágni a fejemhez, hogy nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő. Valóban, nem tudom. Lehet hogy jobban alakulnak majd a dolgaim, de lehet hogy sokkal rosszabbul. Volt hogy mentem a fejem után, volt hogy mint most legutóbb is próbáltam csak sodródni az árral, de nem jött össze. Ahogy az egyik kedvenc idézetem is szól:
,,Veszett a világ, és nem hiszem, hogy meg tudnám szelídíteni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése