Lonely Night

Sosem tudok kiigazodni a magányos estéimen. Egyszerre imádom és utálom. Szeretem, mert egyedül lehetek, nincs senki akinek meg kéne felelnem, nem bánthatok meg senkit és nem bánthat meg senki. Utálom, mert egyedül vagyok, mert nincs aki elfogadna, nem éreztetheti senki hogy fontos lennék neki, nem mutathatja meg senki, hogy szeret. Változó, hogy mikor melyik felé hajlok inkább. Már nem tudok kiigazodni magamon, főleg nem ezeken az estéken, mikor eszembe jutnak azok akiket sosem szabadott volna akár csak egy kicsit is megbántanom,de mégis megtettem. Sok mindent szeretnék helyrehozni, de úgy érzem hogy már semminek sincs értelme. Csak vagyok. Talán ha nem szólalok meg, akkor hozzám sem szólnak. Bár nem megoldás, mert attól még belülről széttépnek a dolgok. A rossz dolgok, a rossz döntések. A kimondatlan vagy épp kimutathatatlan érzések. Mindig sikerül elcsesznem a dolgokat, a lehető legrosszabb kimenetellel. Pont mint amikor két mágnes negatív része néznek egymás felé, ezzel taszítva egymást, ugyanígy taszítom el magamtól a szerencsét. A "barátok" és a "család" meg maguktól is elmennek, ahhoz még csak én sem kellek. Írni akarok még, de most nem tudok mit.... azt hiszem inkább kinyitok egy üveg bort.

Múlandóság

Múlás....elmúlás... Az életben minden elmúlik egyszer. Barátságok, szerelmek, testvéri kötelékek, álmok, vágyak. Még ha nem is jelenti azt hogy teljesen elmúlnak, mert lehet hogy morzsányi méretben megmaradnak, de ha nincs mivel táplálni ezeket, akkor azok örökké csak morzsák maradnak. Mint egy tüske a talpban. A történelem a legjobb példa erre, hiszen voltak nagy uralkodók, kiemelkedő pillanatok, mégis elmúltak. És bár emlékük fennmarad, de nem léteznek többé. Mégis azt hiszem nem vagyok egyedül, mert Te itt vagy nekem Drey. És bár el fogok múlni, mint minden a világon, mint minden a világomban, úgy Te is. De mi együtt fogunk elmúlni, kéz a kézben. És ha erre gondolok, valahogy nem is olyan rossz ez az egész. Csak sajnos nem mindig tudom ilyen pozitívan kezelni a dolgokat, sőt talán igazából sosem.

This world scares me

Mostanában semmi sem jön össze. Csak a mai napon sikerült letörnöm a kocsi kilincsét, összetörnöm egy üveg bort a boltban és élvezni a begyulladt fog "örömeit", azért hogy megtudjam hogy elhagytam az irataimat. Van az úgy, hogy nem megy. Rendbe tettem a szobámat, hátha hoz magával ez az egész egy kis lelkiegyensúlyt egy ilyen borzalmas nap után. A valóság az, hogy csak magamnak tettem ezzel keresztbe. Egy külső szemlélő ha egy átlagos időszakban végignézne a szobámon azt mondhatná rendetlen vagyok, és lusta. Azt hiszem ma jöttem rá a valódi okára annak, hogy miért alszok egy olyan ágyon amin szanaszét vannak dobálva a ruhák és tankönyvek. Mert ha annyi hely sincs az ágyamon hogy átforduljak, anélkül hogy egy spirálfüzet gerince álljon ki az oldalamból, akkor nem tűnik fel. hogy nincs aki hazavár amikor sokáig koptatom a város kövezetét. Nincs aki átöleljen éjszaka mikor a saját gondolataim terhétől nem tudok aludni. És nincs aki reggel egyetlen mosollyal útnak indítson a szürke mókuskerékbe amit hétköznapoknak hívunk. Egyedül vagyok. 2 hete nem voltam iskolában sem, de nem hiányolt senki. Jellemző. Ilyenkor megint sehol sincsenek azok az emberek az életemből akikért régen kezem lábam törtem hogy felvidítsam őket.
,,Az öröm megtöbbszöröződik, ha barátokkal lehet megosztani, a fájdalom azonban csökken. Ez az élet."
Mi van ha nincs kivel megosztani ezeket a dolgokat? Ha nincs örömforrás és a bánat is egyedül marad az emberrel, befészkelve az elméjébe és megfertőzve a szívét? Régen egy kedves barátom azzal nyugtatott egy rosszabb időszakban, hogy a rossz dolgok után mindig történik valami jó is. Szerintem téved. Mi van akkor ha csak rossz dolgok történnek? Egyik dolog a másik után, és egyszer csak azt veszem észre, hogy nem tudom hol vagyok. Hogy hol kéne lennem, vagy mit kéne tennem. Egész nap fáradt voltam és aludni akartam, de kibírtam hogy majd este kipihenjem magam. Most megint lassan hajnali 1 óra lesz és nem tudok aludni, 4 óra múlva meg már kelnem kéne fel. Azt hiszem lázam is van. Hiányzik hogy hiányozzak valakinek. Jelenleg úgy érzem magam mint egy elhasznált zsebkendő ami miután kielégítette a feladatát eldobva hever a szemetes alján.
Az örök második.

Ismerős házsorok

Azt hiszem végül mindig itt kötök ki. Az ember ha valamilyen tragédia éri, legyen az kicsi vagy nagy akkor tudat alatt elkezd felemelni egy falat önmaga köré, hogy kizárja a dolgokat. Nincs szelektálás, jót, rosszat, ismerősöket, barátokat, családtagokat. És ha ez egyszer megtörténik, akkor két út marad. Vagy átléped és kisétálsz az erődödből, vagy jön valaki aki lebontja azt, hogy eljusson hozzád. Ha bármelyik úton elindulunk és kijutunk a fal mögül akár így, akár úgy és újabb csalódás ér, akkor nem a régi falak mögé húzódunk, hiszen azok nem "védtek meg" korábban sem. Így hát felhúzunk egy újat, egy sokkal vastagabb és magasabb falat, ami mögül már nem fogunk kilépni. Ördögi kör.... mindig egyre nagyobb és vastagabb lesz a fal, míg végül az egész világodat ki nem tölti és akkor ott állsz majd egyedül, csendben, lassan elszívva az utolsó levegőfoszlányokat is. És megfulladsz.
Nem tudom megszámlálni hogy én hányszor húztam fel ezeket a falakat, de úgy látszik most megint újabb kastély jön. És nem tudom mi lesz ezután. Nem tudom merre tovább, hogy van-e egyáltalán értelme tovább menni. Persze hozzá lehetne vágni a fejemhez, hogy nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő. Valóban, nem tudom. Lehet hogy jobban alakulnak majd a dolgaim, de lehet hogy sokkal rosszabbul. Volt hogy mentem a fejem után, volt hogy mint most legutóbb is próbáltam csak sodródni az árral, de nem jött össze. Ahogy az egyik kedvenc idézetem is szól: ,,Veszett a világ, és nem hiszem, hogy meg tudnám szelídíteni."

Azt hittem gyerek maradok...

Ma előkerült egy piros kendő egy fiók mélyéről, ami töprengésre késztetett. Olyan sok embertől hallottam már vissza azt, hogy a koromhoz képest érettebb vagyok, mégsem tudtam ezt sosem átérezni. Nem érzem magam különbnek senkinél. Már félig felnőttem és mégis hiányzik gyereknek lenni. Talán azért, mert sosem volt igazán gyerekkorom. A problémák súlya alatt gyorsan kellett felnőnöm, hogy ne emésszenek fel. Nem éltem át soha milyen egy nagy külföldi nyaralás, milyen érzés kiruccanni az országból egy kicsit és elszakadni az itthoni gondoktól. Kevés jó emlékem maradt meg régről, ez nem jelenti azt, hogy nem történtek jó dolgok, egyszerűen csak jobban megmaradtak sajnos a rosszak, mert így működik az ember: A rossz emlékeket azért raktározza el olyan élénken az agyunk, hogy megvédjen minket attól, hogy ezek megismétlődjenek. Más kérdés, hogy én belül mindig az a hülye önfejű kölyök leszek, aki ha a fejébe vesz valamit, akkor senki sem tud értelmet verni belém. Visszatérve a piros kendőre, fogalmam sincs, hogy miért a kendő hatására tört ki belőlem a múltban merengés. Ismerős, mégis távoli érzés fojtogat ha a kezembe veszem, de bárhogy töröm a fejem, nem tudok rájönni, hogy a múltam mely részéről származik. Mégis.....picit olyan, mintha egy jó emlékhez kötne. Talán pont ezért nem emlékszem rá. Eltemetődött a rossz emlékek zuhatagában. Nem is tudom miért kerítettem most ehhez az egészhez egy blogbejegyzést, de jól esett most ezeket így leírni. Mostanában úgy sem teszek semmi logikusat ^^

"Épp együtt állnak a csillagok, és az ég is felhőtlen,
Azt hittem gyerek maradok, de már félig felnőttem,
Ideje élni, félni úgyis késő már,
Legalább melletted vagyok.

Ha én nem értem, akkor senki,
Miért csukott a szem,
És miért néma a száj,
Talán többre vágyhatok,
Vagy jobbra éhezem."

"Ez a helyzet, én nem növök fel, megmaradok ezen a szinten,

inkább videót nézek vagy egy cukrászdában fagyival leeszem az ingem.

De nekem nem kell ez a házas élet,én így is meg vagyok,

nekem ez nem hiányzik, lehet, hogy én egy igazi kretén vagyok."

My head, my hell

Napok, sőt hetek óta akarok írni, de nem megy. Lenne miről, de ami a fejemben jól megformálódik, az teljesen összekuszálódik mikor nekikezdeném leírni. Mostanában senkit sem érdeklek nagyon. Néha jól esne ha valaki azért keresne meg mert érdekelné hogy mi van velem, nem pedig csak azért mert kell neki valami. Hajnali 3 óra 48 perc van. Égnek a szemeim, de nem tudok aludni. 2 órával korábban sikerült bealudnom 10 percre, akkor is felriadtam mert rémálom volt. Sikerült egy filmen is besírnom. Nem tudom mi van velem, kavarog bennem minden: emlékek, érzelmek, képek, lehetőségek. Feleslegesnek érzem magam. Mindenki elvan vígan nélkülem is. Néha jó lenne annyit hallani, hogy "Hé hiányzol te faszkalap". De nincs semmi, csak sötét szoba, üres ágy, fojtogató csend. Jó lenne azt érezni hogy valakinek fontos vagyok, de erre szokás mondani hogy "álmodik a nyomor". Csak fekszek és bámulom a kijelzőt, már 4 óra 11 van, a madarak is elkezdtek odakint csicseregni és az égbolt is egyre világosabb, de csak nem jön álom a szememre. Nem tudok mit írni, ennél is összeszedettebbet akartam firkantani, de most ennyi sikerült :( .

Broken Heart

Hát újra itt. Jó régen írtam, ideje volt már. Meg valamiért most szükségesnek is érzem. Talán mert tudom hogy nem sokára totál el fogok veszni a bánatban és depresszióban. Lehet hogy az agyam így próbál rá felkészülni előzetesen. Szóóóóval, nem tudom hogy kezdjek neki, ezer meg egy dolog kavarog most bennem, így lehet hogy kicsit kusza lesz ez az egész. Kezdem talán azzal, hogy drága nagy Ő letiltott facebookon a semmiért. Nem tudom miért, de valamiért legalább annyira fájt mint mikor kidobott először. Mint közbe kiderült, állítólag szidtam a háta mögött. Nevetséges.... sosem szidtam. És bizony a szívem szakadt meg mikor a fejemhez vágta hogy "egy szavamat sem hiszi el". valamint, hogy ne keressem többé... Semmit sem tettem, amivel kiérdemeltem volna. Ugyanúgy szeretem mint azelőtt, de persze ez mindegy, mert utána megkaptam, hogy el akar felejteni, na meg hogy úgy is kiköltözik Angliába. De azt is, hogy Ő még szeret. Nem tudok túljutni ezen, és talán nem is akarok. Megértem, el akar menni, de miért fáj ez nekem ennyire?  Miért kéne elfelejtenem a szívem legféltettebb kincsét? Mitől felejteném el, ha csak úgy eltűnne? Csak mégjobban hiányozna.... Jó ideje nem alszom rendesen. Ha egyáltalán el tudok aludni, akkor is felébredek hajnalban, tetőtöl talpig forró testtel, lázálomból felriadva. Érzem ahogy fokozatosan egyre kevesebb és kevesebb leszek. Minden éjjel a tőle kapott plüssel osztom meg az ágyamat. Így legalább olyan mintha egy kis darabja velem maradt volna, bár szegényt sajnálom mikor nyakig összekönnyezem.Mindenki azt mondja hogy hagyjam Őt a picsába, mert nem éri meg vele foglalkozni. Szerintem ez nincs így, igen sok fájdalmat okozott nekem, de én is rengeteget neki, amit mind jóvá tennék ha tudnék. De ha a jelenlegi leghőbb kívánsága az, hogy törlődjek ki az életéből, hogy elfelejthessen engem, akkor nem tudom mit kéne tennem. Nem tudom mi volna helyes. Tényleg ekkora hiba lennék mindenki életében? Tényleg ennyire szánalmas vagyok? Ennyire nem lehet bennem bízni? Lassan egy olyan mértékű kétségbeesés gödrében fogok ücsörögni, ahonnan hacsak nem növesztek szárnyakat, nem fogok tudni egyhamar kijönni. Érzem hogy valami rossz közeleg. Elmegy. Új életet fog kezdeni. A régi "hibák" nélkül. Végülis, én is utálom magam azokért a dolgokért amiket tettem, akkor Ő miért ne tenné? De akkor sem tudom Őt kiverni a fejemből.

Csak hogy témát váltsak, mert tényleg nem tudok most egybefüggően fogalmazni, annyi minden kavarog bennem, például el fogok költözni. Eléggé szkeptikusan állok hozzá, nem is tudom hogy jobb lesz-e vagy sem. Elsőre nem szimpatikus a gondolat, de hát ki szereti otthagyni a saját kis odúját? A suli az ugyanúgy messze lesz, de volt valami ebben a környékben is ami egyben tartott, a nosztalgia, a régi kalandok emlékeinek illata. A barátok közelsége, még ha nem is tartjuk már nagyon a kapcsolatot. Folyt. köv.