A fellegekben

Nos talán kicsit nagy ugrás az előző bejegyzésemhez képest, de a kettő közötti átmenet számomra jelenleg jelentéktelen. Szóval 2014 augusztusában megismertem életem szerelmét. Tudom közhelyes így megfogalmazni, mert mindig mindenki azt hiszi, hogy "Na, most megtaláltam a nagy Őt". De nekem az volt az a pillanat mikor, nem "azt hittem", hanem tudtam, és tudom hogy Ő az. Sosem hittem sem a sorsban, sem az ilyen "végzet" rizsákban. De mellette megkaptam életem legszebb 4 hónapját. Soha nem bántam meg egy percig sem. Aztán sajnos elkövettünk jó néhány hibát, és külön utakra kényszerültünk. Azóta mintha haldokolnék, nem vagyok ugyanaz aki voltam. Sokat kivesz belőlem ez az egész, és  ez sajnos megmutatkozik a viselkedésemen is, és a legjobb barátaim kedvét is sokszor lehúzom ezzel. Ha csak egy kis jött ment lány lett volna, már rég továbbléptem volna, de nem az. Soha nem volt az, és soha nem is lesz. Ha rám néz, pillantása a lelkemig hatol, és bearanyozza a szívemet. Ezelőtt sosem éreztem senki közelében azt, hogy ennyire "élnék". Azt hiszem ez az igaz szerelem, mikor egy mosoly, vagy egy pillantás is elég ahhoz, hogy a fellegekben érezd magad. Nem tudom mit hoz a jövő, de azt tudom, hogy nincs előre eldöntve semmi. Én kitartok a döntésem mellett. Támogatom Őt, egy életen át. És reménykedek, küzdök hogy újra a karjaimban tarthassam, és majd akkor, mosolyogva fogom kijelenteni hogy "Igen, én vagyok a legboldogabb róka a világon".De addig is, nem adom fel. Őt nem.