Hát újra itt. Jó régen írtam, ideje volt már. Meg valamiért most szükségesnek is érzem. Talán mert tudom hogy nem sokára totál el fogok veszni a bánatban és depresszióban. Lehet hogy az agyam így próbál rá felkészülni előzetesen. Szóóóóval, nem tudom hogy kezdjek neki, ezer meg egy dolog kavarog most bennem, így lehet hogy kicsit kusza lesz ez az egész. Kezdem talán azzal, hogy drága nagy Ő letiltott facebookon a semmiért. Nem tudom miért, de valamiért legalább annyira fájt mint mikor kidobott először. Mint közbe kiderült, állítólag szidtam a háta mögött. Nevetséges.... sosem szidtam. És bizony a szívem szakadt meg mikor a fejemhez vágta hogy "egy szavamat sem hiszi el". valamint, hogy ne keressem többé... Semmit sem tettem, amivel kiérdemeltem volna. Ugyanúgy szeretem mint azelőtt, de persze ez mindegy, mert utána megkaptam, hogy el akar felejteni, na meg hogy úgy is kiköltözik Angliába. De azt is, hogy Ő még szeret. Nem tudok túljutni ezen, és talán nem is akarok. Megértem, el akar menni, de miért fáj ez nekem ennyire? Miért kéne elfelejtenem a szívem legféltettebb kincsét? Mitől felejteném el, ha csak úgy eltűnne? Csak mégjobban hiányozna.... Jó ideje nem alszom rendesen. Ha egyáltalán el tudok aludni, akkor is felébredek hajnalban, tetőtöl talpig forró testtel, lázálomból felriadva. Érzem ahogy fokozatosan egyre kevesebb és kevesebb leszek. Minden éjjel a tőle kapott plüssel osztom meg az ágyamat. Így legalább olyan mintha egy kis darabja velem maradt volna, bár szegényt sajnálom mikor nyakig összekönnyezem.Mindenki azt mondja hogy hagyjam Őt a picsába, mert nem éri meg vele foglalkozni. Szerintem ez nincs így, igen sok fájdalmat okozott nekem, de én is rengeteget neki, amit mind jóvá tennék ha tudnék. De ha a jelenlegi leghőbb kívánsága az, hogy törlődjek ki az életéből, hogy elfelejthessen engem, akkor nem tudom mit kéne tennem. Nem tudom mi volna helyes. Tényleg ekkora hiba lennék mindenki életében? Tényleg ennyire szánalmas vagyok? Ennyire nem lehet bennem bízni? Lassan egy olyan mértékű kétségbeesés gödrében fogok ücsörögni, ahonnan hacsak nem növesztek szárnyakat, nem fogok tudni egyhamar kijönni. Érzem hogy valami rossz közeleg. Elmegy. Új életet fog kezdeni. A régi "hibák" nélkül. Végülis, én is utálom magam azokért a dolgokért amiket tettem, akkor Ő miért ne tenné? De akkor sem tudom Őt kiverni a fejemből.
Csak hogy témát váltsak, mert tényleg nem tudok most egybefüggően fogalmazni, annyi minden kavarog bennem, például el fogok költözni. Eléggé szkeptikusan állok hozzá, nem is tudom hogy jobb lesz-e vagy sem. Elsőre nem szimpatikus a gondolat, de hát ki szereti otthagyni a saját kis odúját? A suli az ugyanúgy messze lesz, de volt valami ebben a környékben is ami egyben tartott, a nosztalgia, a régi kalandok emlékeinek illata. A barátok közelsége, még ha nem is tartjuk már nagyon a kapcsolatot. Folyt. köv.
