The Monster inside of Me

Érdekes lesz az elkövetkezendő pár hónap. Biztos vagyok benne hogy sok kínt, gyötrelmet és megpróbáltatást papírra fogok még itt vetni azokban a hónapokban. A gond az, hogy hogyan fogom visszafojtani lelkem veszett rókáját, aki eleve allergiás a flegmaságra, a közömbösségre, és a bunkó, lekezelő stílusra. Pedig ilyenek, és ennél sokkal rosszabb dolgok várnak most rám. Ha időnként valaki megáll majd szerencsétlen teremtés ketrece előtt, és nem elítéli, nem utálkozik majd, hanem esetleg megáll, és megpróbálja megérteni a kis nyomorultat, vagy netán egy merész lépéssel átnyúlna a ketrecen és megsimogatná a buksiját...... akkor bizony megszelídülne, de ez nem így működik. Sosem értenek meg az emberek. Persze, sokszor rosszul fejezem ki magam, ezt aláírom. De néha annyira jól esne ha valaki azelőtt hogy segíteni akarna, vagy elítélni akarna, esetleg megpróbálna megérteni.Jelen pillanatban viszont úgy érzem, hogy nem ért meg senki, még ha van is aki igen. Rossz ember lennék? Sokszor nagyon könnyen fel tudom idegesíteni magam hülyeségeken, vagy megsértődni pár apróságon. És pont azoknál az embereknél akik a legfontosabbak nekem. Annyira sajnálom hogy nem tudok velük más lenni, de igyekszem. Annyira jó lenne ha valaki tényleg megpróbálna megérteni, tudom hogy nagyon nem vagyok könnyű eset, sőt olykor olykor egyenesen borzasztó. Próbálok megfelelni mindenkinek, de nem megy. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék azokra a dolgokra amiket elcsesztem, azokra a pillanatokra amikor megbántottam azokat akiket szeretek. Valaki csillapítsa le, vagy ölje meg azt a belső veszett rókát, mert így csak szépen lassan elvesz tőlem mindenkit. Mindenkit, aki számít. Mióta itthon vagyok betegen, szinte semennyit nem tudtam aludni, hogy ez a betegségem hibája-e vagy a szűnni nem akaró lelki fájdalmak hibája-e, azt nem tudom. A lényegen nem változtat. Folyton azt érzem hogy nem kéne itt lennem, hogy én nem tartozok ide. Ezt érzem. Ezt éreztetik velem. Rohannék. Rohannék, de nem tudom hová. Van egyáltalán nekem valahol hely? Érdemlek én egyáltalán olyan helyet, ahol szeretnek és elfogadnak? Mert jelenleg úgy érzem magam mint az út szélén hagyott kisállat, kinek szíve tele van reménnyel, és szeretettel, de érzi hogy biztos hibás, mert a gazdája elhagyta őt. És csak bolyong. El vagyok veszve, és nem tudom, hogy megérdemlem-e hogy megtaláljanak. Lehet hogy hülyeség, lehet hogy nincs így. De így érzem. Várok hogy valaki, megálljon, a szemembe nézzen, és azt mondja "Ne félj, itt vagyok, segítek neked." De valahogy úgy érzem, ez csak álom marad. Engem mostanában kellőképp elhagyott a szerencse.

"És rajtam az ideg,

De nem tudom mi ez,
Csak rohannék,
De nem tudom kihez.

Egy csendes kis részen a Tiszánál,
Fognál egy követ és kiszállnál"

Ez pedig a másik, ami igazodik a mostani hangulatomhoz.