Sosem tudok kiigazodni a magányos estéimen. Egyszerre imádom és utálom. Szeretem, mert egyedül lehetek, nincs senki akinek meg kéne felelnem, nem bánthatok meg senkit és nem bánthat meg senki. Utálom, mert egyedül vagyok, mert nincs aki elfogadna, nem éreztetheti senki hogy fontos lennék neki, nem mutathatja meg senki, hogy szeret. Változó, hogy mikor melyik felé hajlok inkább. Már nem tudok kiigazodni magamon, főleg nem ezeken az estéken, mikor eszembe jutnak azok akiket sosem szabadott volna akár csak egy kicsit is megbántanom,de mégis megtettem. Sok mindent szeretnék helyrehozni, de úgy érzem hogy már semminek sincs értelme. Csak vagyok. Talán ha nem szólalok meg, akkor hozzám sem szólnak. Bár nem megoldás, mert attól még belülről széttépnek a dolgok. A rossz dolgok, a rossz döntések. A kimondatlan vagy épp kimutathatatlan érzések. Mindig sikerül elcsesznem a dolgokat, a lehető legrosszabb kimenetellel. Pont mint amikor két mágnes negatív része néznek egymás felé, ezzel taszítva egymást, ugyanígy taszítom el magamtól a szerencsét. A "barátok" és a "család" meg maguktól is elmennek, ahhoz még csak én sem kellek. Írni akarok még, de most nem tudok mit.... azt hiszem inkább kinyitok egy üveg bort.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése