Mostanában semmi sem jön össze. Csak a mai napon sikerült letörnöm a kocsi kilincsét, összetörnöm egy üveg bort a boltban és élvezni a begyulladt fog "örömeit", azért hogy megtudjam hogy elhagytam az irataimat. Van az úgy, hogy nem megy. Rendbe tettem a szobámat, hátha hoz magával ez az egész egy kis lelkiegyensúlyt egy ilyen borzalmas nap után. A valóság az, hogy csak magamnak tettem ezzel keresztbe. Egy külső szemlélő ha egy átlagos időszakban végignézne a szobámon azt mondhatná rendetlen vagyok, és lusta. Azt hiszem ma jöttem rá a valódi okára annak, hogy miért alszok egy olyan ágyon amin szanaszét vannak dobálva a ruhák és tankönyvek. Mert ha annyi hely sincs az ágyamon hogy átforduljak, anélkül hogy egy spirálfüzet gerince álljon ki az oldalamból, akkor nem tűnik fel. hogy nincs aki hazavár amikor sokáig koptatom a város kövezetét. Nincs aki átöleljen éjszaka mikor a saját gondolataim terhétől nem tudok aludni. És nincs aki reggel egyetlen mosollyal útnak indítson a szürke mókuskerékbe amit hétköznapoknak hívunk. Egyedül vagyok. 2 hete nem voltam iskolában sem, de nem hiányolt senki. Jellemző. Ilyenkor megint sehol sincsenek azok az emberek az életemből akikért régen kezem lábam törtem hogy felvidítsam őket.
,,Az öröm megtöbbszöröződik, ha barátokkal lehet megosztani, a fájdalom azonban csökken. Ez az élet."Mi van ha nincs kivel megosztani ezeket a dolgokat? Ha nincs örömforrás és a bánat is egyedül marad az emberrel, befészkelve az elméjébe és megfertőzve a szívét? Régen egy kedves barátom azzal nyugtatott egy rosszabb időszakban, hogy a rossz dolgok után mindig történik valami jó is. Szerintem téved. Mi van akkor ha csak rossz dolgok történnek? Egyik dolog a másik után, és egyszer csak azt veszem észre, hogy nem tudom hol vagyok. Hogy hol kéne lennem, vagy mit kéne tennem. Egész nap fáradt voltam és aludni akartam, de kibírtam hogy majd este kipihenjem magam. Most megint lassan hajnali 1 óra lesz és nem tudok aludni, 4 óra múlva meg már kelnem kéne fel. Azt hiszem lázam is van. Hiányzik hogy hiányozzak valakinek. Jelenleg úgy érzem magam mint egy elhasznált zsebkendő ami miután kielégítette a feladatát eldobva hever a szemetes alján.
Az örök második.
Sosem tudok kiigazodni a magányos estéimen. Egyszerre imádom és utálom. Szeretem, mert egyedül lehetek, nincs senki akinek meg kéne felelnem, nem bánthatok meg senkit és nem bánthat meg senki. Utálom, mert egyedül vagyok, mert nincs aki elfogadna, nem éreztetheti senki hogy fontos lennék neki, nem mutathatja meg senki, hogy szeret. Változó, hogy mikor melyik felé hajlok inkább. Már nem tudok kiigazodni magamon, főleg nem ezeken az estéken, mikor eszembe jutnak azok akiket sosem szabadott volna akár csak egy kicsit is megbántanom,de mégis megtettem. Sok mindent szeretnék helyrehozni, de úgy érzem hogy már semminek sincs értelme. Csak vagyok. Talán ha nem szólalok meg, akkor hozzám sem szólnak. Bár nem megoldás, mert attól még belülről széttépnek a dolgok. A rossz dolgok, a rossz döntések. A kimondatlan vagy épp kimutathatatlan érzések. Mindig sikerül elcsesznem a dolgokat, a lehető legrosszabb kimenetellel. Pont mint amikor két mágnes negatív része néznek egymás felé, ezzel taszítva egymást, ugyanígy taszítom el magamtól a szerencsét. A "barátok" és a "család" meg maguktól is elmennek, ahhoz még csak én sem kellek. Írni akarok még, de most nem tudok mit.... azt hiszem inkább kinyitok egy üveg bort.
